Minek szárnya van az elrepül,
S oly messzire menekül,
hogy megtalálni többé nem lehet,
hiába kémleled a kék eget.

Bűvöletében a hétköznapok,
Őrülten rohanó pillanatok,
Megannyi szó van mely szívembe hasit,
az életben gyakran elvesztünk valamit.

Nem jő többé az édes álom,
Hiába harcoltam minden áron.
Rég meghaltam belül s bárkivel megesik,
A holtakat az élők egyszer elfelejtik.

Álmodni ébren mennyország,
Szép emlékek kötnek tehozzád.
Szótlanul nézed, hogy hullnak a levelek,
Tétován nyugtázva mennyire szeretlek.

Hiú remény csupán a boldogság,
csodákra várni gyermeteg bolondság,
Lenyűgöz a szivárvány, de a valóságon túl,
az illúziók elvesznek és minden megfakul.

Ding-dong. Halkan szól a kis harang.
A szó elfogy, a szív szakad.
Még látnom kell az álmokat,
Hallanom furcsa hangokat,
Még éreznem a friss levegőt,
Túlélnem pár bús esztendőt.

Ding-dong. Esti szellő fújja szét.
Hallgasd te is e szép mesét.
Láttam egy lányt ki tűzben táncolt.
A szívem is egyre hevesebben lángolt.
a kárhozott üvölt s szenved a mihaszna,
mindent eldobnék szó nélkül miatta.

Ding-dong. Halkan szól a kis harang.
A vágy most messzire szalad.
Rajtam múlik hogy mi vár
Szerelem vagy könny s halál
Ha mesének vége s nem álmodom,
Várni fogsz rám valahol jól tudom.

Ding-dong. Egy utolsó könnyes vallomás.
Soha többé nem kell senki más.
Lépj hát túl a végzetes szavakon,
a bánatból született hirtelen haragon,
A múltamban csalódtam a jelenben szeretlek
a jövőben én már csak érted létezek…

Nincsen rózsa tövis nélkül,
Nincs szerelem könnyek nélkül,
Halni kell, hogy megszülessem,
Élni kell, hogy temethessem.
Várni kell, s ha nem jön el,
Újjászületsz még egyszer.

Nincsen rózsa tövis nélkül,
Nincsen remény kétely nélkül,
Sírni kell, hogy vigaszt lelj,
Vigasz kell, hogy újra merj.
Várni kell, s ha eljő hozzád,
Ne szólj hát, csak öleld át.

Minduntalan, halhatatlan,
mértéktelen, állhatatlan,
holtodiglan, holtomiglan,
Végtelen szeszélyben,
Mindamellett, más is kellett,
Tőled már csak ennyi tellett,
Holtodiglan, holtomiglan,
Véletlen veszélyben.

Mindazért, hát légy kimért,
Sorsod téged sem kímélt,
Általad vált ártalmammá,
Szoborként válj kővé.
Minduntalan, alkalmatlan,
érthetetlen, hallhatatlan,
Holtodiglan, holtomiglan,
Örökön örökké.

Már nem érdekel, ki-kit szeret,
Nélküled múlik el az Élet,
Ne várj többé rám,
Elmegyek.

Hosszú az út, jól tudom,
De megszűnik majd a fájdalom,
Ne várj többé rám,
Kedvesem.

Hazug a szó, dobban a szív,
Valaki nevet, van, aki sír,
Ne várj többé rám,
Szerelmem.

Nélküled az életem színtelen,
Szenvedek, rád várok szüntelen,
Még várnod kell rám,
Kérlek, várj.

Elvitted messze az álmaimat,
Törékeny szívem nálad maradt.
Még várnod kell rám, hogy lásd,

Keserű könnyem arcomat mossa,
Verseimet őszi szél hordja,
Futnék én tehozzád, hegyen-völgyön keresztül,
nincs többé akadály, a szívem hozzád menekül.

Halkan súg a tavaszi szél,
Minden ember jobbat remél,
Lombok alatt egy virág életet kér,
Sötétben, hidegben, magányban él.

Napsugárra vágyna újra,
Friss esőben letusolna,
Hiába kérne bármit, semmit sem kap,
Lombok mélyén a virág, szép csendben,
elrohad.

Szegény kicsi galamb,
Eltörött a szárnya,
Nem repülhet többé,
Kinn, a nagyvilágba.

Szomorúan fekszik,
egy sikátor mélyén,
Szívében oly régen,
Meghalt már a remény.

S ha arra járnál egyszer,
hogy dobnál neki morzsát,
Teste, mint a kőszobor,
Úgy tesz, mint ki nem lát.

Rángatózó idegszálak,
nyugtatók, és szörnyű lázak,
Fehér falak, s emberek,
Rideg,üres tekintetek,
Dühöngő lélek, lüktető hús,
haláltusa, vérbe fulladt aktus,
Szemeim égnek, testem remeg,
Rideg, üres tekintetek.
Arc nélküli emberek,
Vég nélküli kezdetek,
Gyűlölet szította szeretet,
Szeretetre éhező szörnyeteg.
Láncok mindenütt, rabságban a lét,
Foglyul ejt, s tudod, nem tépheted szét.
Lelked eladtad már, tested haldokló hús,
Elnyel a saját mocskod, egyre mélyebbre húz,
Tükörbe nézve nyelvet öl benned a valóság,
Megtaposott, megalázott, elrejtett igazság.
Félhomályban üldögélve, keresed a semmit,
Kapaszkodnál bele, megfognád, de nincs mit.
Elhaló tudatodban felvillan egy régi kép,
Megtanultad régen, mi a jó s mi a szép,
De a bohóc már nem nevet, csak sírva kacag,
Kezedben a kulcs, megölhetnéd magad,
S mikor az utolsó hang hagyja el a torkod,
megmenekültél, halott vagy de boldog ?!
A valóság elnyel, eggyé válsz a léttel,
Csak fekszel az ágyon, fekszel, s vérzel…

Túl kevés az idő,
hogy jóvátehess mindent,
szíved elfáradt már,
nehezebb, mint hitted.

Kígyók bújtak mögéd,
Álnok nyelvük lebénít,
Hazugságuk téged,
mindentől elszakít.

Megtagadva Önmagad,
dacolsz, hogyha vérzel,
Minden igaz érzés,
elszáll majd a széllel.

Hinni, bízni, remélni,
oly egyszerű szavak,
nem süt rád a nap,
körülötted falak.

Megérintenéd az eget,
de nem érheted el,
hiába nyújtózol utána,
könnyező szemekkel.

Mélység húzza lábaid,
nem ereszt el soha,
Halnia kell annak,
ki élni ostoba…

Kifordítva legbelül, a valóságon túl,
temetve a régit, virágzik az új.
Letépett szirmait, taposta a sárba,
Tükörben a bohóc, sírva borult gyászba.
Lelked kihűlt helyén, kocsmák asztalán,
feladva az álmod, megnyugszol talán?!
Elrejti a látszat, illúzió csupán,
menekülj magadtól, halj meg ostobán.
Vérezz, színlelj, szomjad oltsa,
Kéjben fürödve, Víz lemossa?!
Érezd a semmit, kívülről legbelül,
Felszínes szavakkal, meghitt egyedül.
Tükrök ezer kis szilánkja, belsőd édes külső máza,
világ minden hazugsága, csak önmagad valósága.